A barna kerítés, a hintaszék és a piros muskátlik

Sose fogom elfelejteni, azokat a nyarakat, amikor a nagymamámmal voltam. Siófoktól nem messze van egy pici falu, Töreki a neve. Tényleg borzasztó pici, de minden évben ott béreltünk ki egy kis házat szállás gyanánt. Tényleg nagyon praktikus volt, csodálatos légkör, de egy 5 perc autózás után ott voltál a nyüzsgő Siófokon, a Balaton parton. Már gyerekként is tetszett, hogy ezt a kettős életérzést együtt tudom megélni. Emlékszem, olyan 7-8 éves lehettem mikor először ott voltam, a szomszéd kertből pedig mindig átszöktek a csirkék, nekem pedig azzal telt az egész délelőttöm, hogy őket kergettem az udvarban. Na, hát igen. Igazi városi leányzó, akinek valóságos attrakció az ilyesmi.

Ebben a faluban, vagy nem is tudom minek nevezzem olyan picike volt, egyetlen egy vendéglő volt, mi pedig minden egyes nap odajártunk ebédelni. Gyerekként eléggé válogatós voltam, az egyetlen dolog pedig, amit hajlandó voltam meg enni az a rántotthús volt krumplival. Manci néni (az étterem vezetője) már tudta, hogy nekem mindig az kell készíteni, de nagyon aranyos volt, mert mindig próbált belecsempészni valami csavart, hogy ne mindig ugyanazt egyem. Gondolom ez a mama egyik kérése is volt, mert amúgy meg ha valaki mással akart volna megetetni, akkor hatalmas hisztibe kezdtem. Nem voltam egyszerű eset, valljuk be!

Még hosszú-hosszú évekig jártunk Törekibe és Manci nénihez a vendéglőbe, de ahogy én is idősödtem és a mama is kevésbé bírta már szusszal a hosszabb utakat, egy idő után megszűnt a hagyomány.

Pár évvel ezelőtt épp Zamárdi felé tartottunk a párommal, bámultam kifelé az ablakon, amikor egyszer csak megpillantottam a Töreki táblát. Évek óta eszembe se jutott a hely, de hirtelen minden kedves emlék elöntötte a tudatomat, és szó szerint felsikítottam, hogy azonnal álljuk meg és forduljunk vissza. Dani persze egyáltalán nem értette, hogy mi a baj, sőt szerintem lábon kihordott egy kisebb szívrohamot is úgy megijedt, de szerencsére a kormányt tartotta és a biztonságosan lehúzódott az út szélére. Én rögtön kipattantam a kocsiból és elkezdtem nézelődni a tábla felé, meg az után a betonút után, ami Töreki felé vezet. Dani miután végre magához tért a sokkból kiszállt és megkérdezte mi a baj. Gyorsan összefoglaltam neki a lényeget, majd csak mosolyogva ennyit mondott: Szeretnél elmenni arra felé? a szívem is hevesebben kezdett el verni és szinte elöntött az a kislányos izgatottság, amit anno éreztem mindig mikor megláttam a kocsiból a táblát.

Nagyjából úgy éreztem magam mintha vissza repültem volna az időben. Itt szinte semmi nem változott, a házak, a kerítések, a mi kis kék színű apartmanunk, minden ott volt a helyén, úgy ahogy évekkel ezelőtt búcsút intettünk neki. Egyetlen egy dolog nem volt már ott, az pedig a vendéglő volt és Manci néni. Szomorúan nyugtáztam, hogy be kellett zárni, de azért nagyon reméltem, hogy Manci néni még vígan tölti valahol a nyugdíjas éveit az unokáival körülvéve.

Danival sétálgattunk még egy kicsit, közben pedig régi sztorikat meséltem neki, de leginkább a csirke kergetés tetszett neki, azt mondta, hogy tipikusan rám vall. Nem sokkal később folytattuk is az utunkat Zamárdi felé, de mivel kicsit megcsúsztunk az idővel megéheztünk és beültünk egy kis vendéglőbe ebédelni. A hely kísértetiesen hasonlított arra a vendéglőre, ahova kislánykoromban jártunk. Ugyanolyan, barnára festett fakerítés, fa asztalok és székek, a klasszikus piros kockás terítő, a terasz végében egy hintaszék és dúsan virágzó piros muskátlik. Úgy voltam vele, hogy biztos a sok emlék hatása és biztos csak beképzelem. Ennek ellenére végül úgy döntöttem, ha már ennyire nosztalgia napot tartunk, akkor nem is kérhetnék más, mint rántotthúst krumplival. Itt most azért szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy azóta bővül az ízlésem, már megeszek mindent, de azért az örök klasszikusnak mindig is különleges helye lesz a szívemben. Már mindketten jól laktunk, amikor egyszer csak egy ismerős hang ütötte meg a fülemet, hirtelen hátra néztem, de nem láttam semmit, akkora volt a tömeg, majd újra meghallottam azt hangot, most már jobban szemügyre vettem a terepet, és fel is álltam, majd, ha hiszitek, ha nem, de esküszöm, hogy így történt, Manci néni botorkált ki a pult mögül, már igaz látszottak rajta az évek, de még mindig az a mosolygós kedves arcú néni volt, aki kislánykoromban. Na több se kellett, mint akit ágyúból lőttek volna ki úgy indultam meg a pult felé, szegény Dani pedig csak újra a fejét fogta, hogy most már biztos elment az eszem teljesen. Odaálltam a néni elé, majd illedelmesen köszöntem neki. Láttam rajta, hogy hirtelen elgondolkozott, de nem igazán tudott hova tenni, bár nem is csodálom mert annak már majd’ 20 éve, hogy utoljára találkoztunk. Kedvesen megkérdezte, hogy miben segíthet, majd miután elmondtam neki ki is vagyok kikerekedtek a nagy szemei és még egy kövér könnycsepp is leszaladt arcán. Nem győzött ölelgetni és puszilgatni. Mondtam neki, hogy jöjjön bemutatom a vőlegényemet Danit, de mire kettőt pislogtam már 1-1 csokis palacsinta is a kezében volt – ugyanis tudniillik, ez volt még a másik étel, ami rendszeresen lecsúszott azokon a Törekiben töltött nyarakon.

Manci néni hatalmas forma még mindig. Nagyokat nevetett és közben még a térdét is csapkodta. Elmeséltem neki, hogy jártunk Törekiben és nagyon elszomorodtam, amikor a régi vendéglőnek csak a hűlt helyét láttam. Manci néni mondta, hogy még sok-sok évig üzemeltette ott a vendéglőt, de ahogy egyre jobban kinőtte magát a többi város, neki annál kisebb lett a forgalma. A lánya végül Zamárdiba költözött, és az unokái is itt élnek, ezért a férjével úgy döntöttek, ideje lesz nekik is egy kis helyzetváltoztatás, de életük nagy munkáját a vendéglőt, viszik magukkal Zamárdiba. Mondta, hogy először nagyon aggódott, mert azért itt jó sok neves és kedvelt étterem van, de szerencsére ennek a házias jellegű, magyaros vendéglőnek párja nincs a környéken. A vendéglő mindig tele van, már kialakult a törzsvendégi kör is, no meg persze a jónak híre megy, az unokák pedig beregisztrálták az éttermet az interneten is, így már a külföldről érkezők is gyakran betérnek, ha igazi, autentikus magyar ízekre vágynak. Teljesen megértem őket, ennél jobbat úgysem fognak találni. Hát így történt, hogy újra találkoztam Manci nénivel és még Törekiben is jártam. Ahogy visszagondolok erre a kedves ki történetre, még mindig nem lehet levakarni az arcomról a mosolyt, csodálatos és egyben nagyon különleges érzés volt visszatérni egy olyan helyre, ahol már évek óta nem voltál, főleg, ha az pont úgy néz ki, amikor te ott hagytad.